Könnyű kis nyitómondat, de nem vesszük elég komolyan. Ha belegondoltok, nem csak a családokat látogatjuk meg, nem csak a cégvezetők fogadnak saját irodáikban. Ez a jobbik eset. Azért Veletek is biztos előfordult, hogy vagy egy bevásárló központban, vagy egy kávézóban találkoztatok az ügyféljelölttel. 

Mielőtt végleg letettem a voksot a biztosítási piac mellett, ahogy azt már említettem, egy mlm cégnél dolgoztam, ugyancsak másodállásban. Az mlm cég sajátossága, hogy a munka középpontjában a toborzás áll. Rengeteg emberrel találkoznak, hiszen a maguk struktúrájába szervezett új kollégák teljesítménye után jutalékot kapnak.

A találkozásokkor mindkét fél, üzletkötő és ügyfél is elfogyaszt akár egy kávét vagy teát, vagy leginkább egy mentes vizet. A találkozó végén jön a fizetési kérdés, hogy ki állja a cechet. Akkoriban egy olyan szponzorral dolgoztam együtt, aki kifelé eladta, hogy mennyire jól megy neki, pedig ma már tudom, hogy napi anyagi problémákkal küzdött. Ezért Akkor számomra nagyon gyanússá vált, amikor a cech kérdés következett és jelezte a pincérnek, hogy mindenki magának rendezi a számlát. „Mi van?”- kérdeztem magamtól. Havi szinten tíz-tizenötezer forintról beszélünk. De ő erre is sajnálja a pénzt. Arról nem beszélve, hogy amikor kettesben ún. szponzori megbeszélésen beszélgettünk, mindig én fizettem kettőnk fogyasztását. Aztán vége is lett, mert nem volt az ember hiteles.

A biztosítási szakmában is könnyű hasonló helyzetbe kerülni. Megtanultam az évek alatt, hogy egy kifizetett tea, kávé, víz elég jó befektetés. Nem fogja azt érezni az ügyfél, hogy kilóg a gatyából a fenekem, ami  a biztosítási szakmában annyit jelent olvasatomban, hogy lúzer az illető, hiszen még annyi pénze sincs, hogy a vendégnek egy italt fizessen. Hogy bízza az ügyfél egy ilyen emberre a következő húsz évét, ha még egy teára sem futja?

Most már nem gondolkodom. Persze azért többnyire korrekt ügyfelekkel találkozom, akik vagy átvállalják a fizetést, vagy jelzik, hogy a következő találkozásunkkor ők fizetik a fogyasztást. A búcsúzásnál, amikor jön a pincér, eleve én mondom, hogy kérem állítsa ki a számlát. Nem hagyok időt az ügyfélnek, hogy ő rendezze le helyettem. 

Ez imponáló, szeretik. Az is lehet, hogy semmi hasznom sem lesz belőle, de ha a nagy számok törvényét vesszük figyelembe, akkor bátran ki merem jelenteni, hogy nagyon pozitív a mérleg.

A szakmánkban a nagyvonalúság elengedhetetlen. Egy fajta lezserséget kölcsönöz nekünk. A lezserség pedig elengedhetetlen, pont úgy kell kezelni a milliós díjú szerződéseket, mint a minimál díjasokat. Nem függünk tőlük. 

Megengedhetem magamnak, hogy nagyvonalú legyek. Persze a nagyvonalúság kérdéskörénél sem mehetünk el szó nélkül. A megfelelő mennyiségű tárgyalásszám elengedhetetlen feltétele a nagyvonalúságnak. Könnyebben fizetek egy kávét az ügyfélnek, ha tudom, hogy a héten még tíz emberrel találkozom, mert akkor tuti az üzlet.

Az egykori az MSZP elnökének Kovács Lászlónak volt egyszer egy nagyon jó mondata. (Jaj nem politizálok! Csak ezt éppen ő mondta.) „Nem elég tisztességesnek lenni, hanem annak is kell látszani.” Elég jó mondat.

A mi nyelvünkre lefordítva „Nem elég nagyvonalúnak látszani, hanem annak is kell lenni!” 

Micsoda különbség! Ez a mi utunk, nem látszattevékenység, hanem valódi tettek.

Szerinted megéri nagyvonalúnak lenni? Kifizetődik? Lehet más véleményed!