Amikor tárgyalni indulok, sokszor nem is tudom, milyen körülmények fogadnak majd. Sokáig azt hittem, hogy megkerülhetem a telefonálást. Ez minden ügynök, minden tanácsadó álma, hogy ne kelljen telefonálni.

Ezért megbíztam egy call centert, hogy egyeztessen nekem időpontokat a Balaton-felvidékre. Azért a kisördög ott motoszkált bennem. Ki az, aki szeretné megfizetni az árat, ha nem muszáj?

Korábban már két call centerrel is próbálkoztam nulla eredménnyel, majd kapcsolatba kerültem egy harmadikkal. Belül szerettem volna elhinni, hogy ez  más lesz, mint a korábbiak.

Vettek egy teljesen legális címanyagot, abból dolgoztak. Ezt egy próba hétnek szántuk, mely alapján eldöntöm, hogy lesz-e folytatás, közös jövő, vagy csak  az a hét volt és kész. Persze ezt sem ingyen adták, hanem elég borsos árat kellett fizetnem minden egyes egyeztetett hívásért. Egy call centernek mindegy, hogy te naponta akár több száz kilométert is kell, hogy vezess, neki csak az számít, hogy legyen meg az időpont, mert ő azután kapja a jutalékát. Az még a jobbik eset, ha utólag kéri el a pénzt, és nem előre. Azokhoz már nem is megyek, akik előre kérik a „zsozsót”, mert csak rohanok a pénzem után.

Hogy kihez megyek, ki az az ügyféljelölt, az sem érdekli a telefonos munkatársat. Hiába mondja az ügyféljelölt, hogy „most köszöni, nem érdekli”, de köti a call centeres az ebet a karóhoz és kicsikar egy teljesen felesleges időpontot.

Így jutottam el egy seholsincs településre, egyetlen utca volt az egész faluban, több, mint száz kilométert kellett vezetnem odáig. Végre észrevettem a kopott házat. Éppen akkor jött ki a kapuba egy fiatalember, elég koszos szerelésben, arcán, orrán fülén pirszingekkel, és jelzett nekem, hogy igen ő az, akit keresek, és kérte, hogy tolassak be a kapu elé. A rutin és az évek már megtanítottak arra, hogy szinte azonnal felismerem, van-e lehetőségem bármiféle üzletkötésre. Abban a pillanatban pontosan tudtam, hogy teljesen feleslegesen autóztam ilyen sokat. Udvariasságból bementem hozzájuk. A jelölt elmondott egy fontos információt, miszerint ő jelezte a kollégának, hogy semmiféle üzletkötés sem érdekli, mert most születik a második babájuk és nincs pénzük egy biztosítási szerződésre. A kolléga erősködött, hogy ez csak egy tájékoztatás és érdemes engem meghallgatni. A call centeres munkatárs is teljesítménybérben dolgozik. Elemi érdeke, hogy a megrendelőnek találjon ügyfeleket. Egyáltalán nem érdekli, kivel találkozik a tanácsadó, az üzlet sem érdekli, hiszen nincs érdekeltté téve benne. Csak és kizárólag a saját üzlete fontos számára, az pedig nem más, mint hogy legyen minél több letárgyalt időpontom.

Ez alatt a próbahét alatt az alábbi foglalkozásokkal találkoztam: konyhai kisegítő, pizzériában mosogató lány, tehénfejő, három gyerekkel otthon lévő anyuka, munkanélküli, segédkönyvtáros, turisztikai hivatalban ügyintéző. 

Ami közös volt bennük, hogy kellő jövedelem hiányában esélytelenül hallgattak meg engem és még rosszul is érezték magukat attól, hogy szembesültek a kevés bérükkel. A magyar valóság nekik azt jelenti, hogy hónapról hónapra élnek. Azért imádkoznak, hogy semmiféle extra kiadás ne terhelje a családi költségvetést.

Esélyem sem volt bármiféle üzletkötésre. Szerencsére azért erre a hétre én magam is egyeztettem időpontokat. Öt saját időpontra mentem, ezekből három főbiztosítás és két egészségbiztosítás született. Miért? Azért, mert a telefonban már előszűrést végeztem. Abban nem voltam biztos, hogy kötök szerződést, csak azt tudtam, hogy az általam egyeztetett időpontoknál van esélyem a szerződéskötésre.

Az sem mindegy, ha már hideghívás, milyen címanyag áll a rendelkezésemre. A call center, mint utóbb kiderült, egy olyan címanyagból dolgozott, melyben a szereplők egy nyereményjátékra jelentkeztek egy olyan cégnél, amelyik így állít össze címlistákat, és ezeket adja nagyon drága pénzért call centereknek. El tudjátok képzelni, hogy egy cégvezető részt vesz egy ilyen nyereményjátékon? Egyáltalán nem. Általában olyan személyek adják meg elérhetőségeiket, akik így szeretnének valami pluszhoz jutni az életben. Ez teljesen rendben van, csak a mi üzletágunk szempontjából, nem releváns.

Visszatérve a magam egyeztette időpontokhoz, bizony ezek mentették meg a hetemet. Következtetésként azt vontam le, hogy egyszer és mindenkorra leszámolok a call center cégekkel. Harmadszor próbáltam meg velük dolgozni, de újra felsültem. Be kellett látnom, hogy az árat meg kell fizetni. Nekem kell telefonálni. Tudok, csak nagyon nem szeretek. De ez is csak hozzáállás kérdése, mint minden az értékesítési szakmában.

Az újbóli próbálkozásnak is megvan persze a magyarázata, még ha nem is szívesen valljuk be magunknak. Egyszerűen én utálok telefonálni. Valószínűleg ezzel nem vagyok egyedül, ezért élnek meg olyan jól a call centerek.

Amit ma a jövőre vetítve el tudok képzelni, hogy felveszek magam mellé egy telefonos munkatársat, aki megfelelően jó érdekeltség mellett az én szakmai útmutatásommal egyeztet időpontokat. Egy ilyen munkatárs kincset ér, és el is határoztam, hogy megtalálom a nekem megfelelő embert. 

Ezt több biztosító vezetője is megerősítette. A munkatársak munkáját szerették volna segíteni és felvettek a kirendeltségükre 2-3 call centeres munkatársat. Ezek a munkatársak az összes tanácsadónak egyeztettek időpontokat. Ebből adódott számos félreértés. Mert amíg az egyik munkatársnak jól sikerült az időpont egyeztetés, addig a másiknak nem. Pedig ugyanaz a telefonos munkatárs végezte a munkát. Ezért a vezetők változtattak. A legjobbak mellé rendeltek egy-egy telefonos munkatársat, akik így együtt dolgozták ki azokat a szripteket, melyek alapján telefonált a kolléga. A feszültség egyből eltűnt, mint a kámfor és nőtt a hatékonyság.

Ez persze pénzbe kerül. De ha komolyan veszem magam, és bízom a számaimban, akkor a call centeres kollégának kifizetett fizetés zsebpénz ahhoz képest, amit én kereshetek. 

Megtalálod az embered, vagy megfizeted az árat?